Alma gógyszertárak

Gyógyszertárkereső

Ma már milliók használnak mindennap inzulint a cukorbetegségük kezelésére, a rutinjuk pedig gyakorlatilag teljes értékű életet biztosít számukra. Száz évvel ezelőtt azonban a diabétesz diagnózisa egyenlő volt a halálos ítélettel. Hogyan fedezték fel az inzulint, amely visszaadta a reményt?

 

A cukorbetegséggel kapcsolatos kutatások már a 19. században elindultak, a hasnyálmirigy szerepét például Paul Langerhans, egy német patológus-biológus próbálta feltárni. 1869-ben publikálta felfedezését, amelyben rámutatott a betegségben nagy szerepet játszó területekre – ezeket az inzulintermelő részeket ma Langerhans-szigetek néven ismerjük. Ezután honfitársai, Josef von Mering és Oskar Minkowski kutyákkal kísérleteztek, és idéztek elő mesterségesen cukorbetegséget azáltal, hogy eltávolították az állatok hasnyálmirigyét. A 20. század elején már tudtuk, hogy a hasnyálmirigyben van egy anyag, amely a cukorbetegek szervezetéből hiányzik – a kérdés csak az volt, hogy mi ez és hogyan lehetne kivonni onnan?

Egy kanadai orvos, John James Rickard Macleod – az első korai diabetológusok, tehát cukorbetegségre specializálódott szakemberek egyike – laborjában sikerült áttörést elérni, és bebizonyítani, hogy egy hormon, az inzulin az, amely a hasnyálmirigyben termelődve képes a vércukorszintet gyorsan és tartósan csökkenteni.

Ám Macleod professzor a sikert nem egyedül érte el: oroszlánrésze volt benne dr. Frederick Grant Bantingnak, aki az első világháborúban katonaorvosként szolgált Európában. Visszatérve Kanadába, a torontói egyetemen kezdett tanítani, és a szénhidrát-anyagcsere bemutatását kapta feladatául.
A szegényesen felszerelt laborban két segítője volt: Charles Best és Clark Noble, akik az egyetem diákjai voltak. Hármasuk hamarosan állatokon – szintén kutyákon – kezdett kísérletezni. 1921 nyarán két kutya hasnyálmirigyét távolították el, az egyiküknek viszont olyan injekciót kezdtek adni, amely hasnyálmirigy-kivonatot tartalmazott. Ennek a kutyának alacsonyabb lett a vércukorszintje és tovább is élt, mint a társa, így a kísérlet sikerrel zárult. Ekkoriban még a helyi vágóhídról vették a hasnyálmirigyeket, amelyeket szétdaraboltak, majd alkohollal kezeltek, végül pedig konyhasóoldattal készítettek kivonatot belőle. Meglehetősen munkaigényes és könnyen elrontható folyamat volt, amely ráadásul rengeteg állati szervet igényelt.

1921 őszén egy biokémikus érkezését követően a csapat egyre nagyobb hatékonysággal tudta kivonni az inzulint. 1922. elején pedig az első emberen végzett vizsgálatra is sor került: január 11-én a 14 éves, mindössze 29 kg-ot nyomó cukorbeteg Leonard Thompson kapta a történelem első inzulininjekcióit. Tíz napnyi kezelés után nem csak életben volt, hanem vércukra a normális tartományba tért vissza, vizeletéből pedig teljesen eltűnt a cukor. 1935-ig élt, és nem a cukorbetegség okozta a halálát, hanem tüdőgyulladás.

A csapat eredményeit még az évben publikálták, amit villámgyors elismerés követett: Banting 1923-ban, mindössze 31 évesen megkapta a Nobel-díjat (azóta sem ítélték oda nála fiatalabbnak az orvosi-élettani kategóriában) megosztva J. J. Macleod professzorral. A díjjal járó pénzjutalom felét ő Charles Bestnek, egyik segédjének ajánlotta fel, Macleod pedig Bert Collipnak, aki biokémikusként segített az inzulin-kivonási eljárás tökéletesítésétben. Azt pedig közösen döntötték el, hogy felfedezésüket szabadon hozzáférhetővé teszik, nem védik le szabadalommal, mert így a lehető legtöbb ember kaphatja meg az életmentő kezelést.

Banting pár éven belül professzori kinevezést kapott, és saját intézetet igazgatott egészen a második világháború kitöréséig. Önkéntes szolgálatra jelentkezett, ám 1941 elején egy repülőszerencsétlenségben életét vesztette. Születésnapja, november 14. viszont már jó ideje a cukorbetegek világnapjaként őrzi az inzulin felfedezőjének emlékét.
 

facebook-share Megosztás